„Nem hagyhatjuk hátra azokat, akikről mindenki más már lemondott”
Aggasztó információk érkeznek az ukrajnai megszállt területekről, az ott rekedt civilek egybehangzóan nélkülözésről, zord életkörülményekről és egyéb nehézségekről számolnak be. Olha Fomenko a dél-ukrajnai Zaporizzsjai terület orosz megszállás alatt lévő részén igyekszik folytatni humanitárius tevékenységét. Olyan emberekről gondoskodik férjével, akik – szavai szerint – „a kutyának sem kellenek”. A háború azonban olyan kihívások elé állította, amelyeket önerőből már nem tud leküzdeni, s bár Damoklész kardja a szerencse hajszálán lóg felette, minden szenvedés ellenére kitart. Olha nem tudja, mit hoz a holnap, napról napra él, de egyben biztos: ha törik, ha szakad, nem hagyja el azokat, akik már csak rá számíthatnak. Küzdelmes küldetéséhez az Ökumenikus Segélyszervezettől érkezett segítség.
„Hívők vagyunk, menedéket, élelmet és ruhát biztosítunk mindenkinek, aki hozzánk fordul segítségért” – mutatkozik be a szakadozó telefonvonal túlsó végén a középkorú hölgy. Ahogy a legtöbb megszállt területen, Olha otthonában, Blahoviscsenka faluban is kisebb csodával ér fel, ha megfelelő telefonos kapcsolatot lehet létesíteni a „külvilággal”, azaz az ukrán ellenőrzésű területekkel.
Míg a telefonvonal tiszta volt, Olha finom, de érezhetően zaklatott hangjából azonnal kiderült, hogy nem túloz: helyzete komor. Folyamatosan robbanások vannak, a megszállók állandóan ellenőrzik a járókelők iratait, és „ha lefekszel, sosem tudhatod, hogy másnap felébredsz-e” – mondja.
A vonal két perc hívás után megszakadt, így Olhával rövid, lényegre törő chat-üzenetekben folytattuk beszélgetésünket.
Mint mesélte, egész nap rakéták és más lövedékek cikáznak a település felett, a robbanások zaja, a lökéshullámok szele a mindennapi élet megszokott részévé váltak. A halálos lövedékek állandó zápora miatt a víz- és áramellátás a sokadik hét után már a múlt letűnt emlékének tűnik.
A középkorú nő és férje, ha akarna sem tudna távozni a megszállt területekről, mert – Olha állítása szerint – az ukrán ellenőrzésű területre való bejutáshoz „díjat”, más szóval kenőpénzt kell fizetni az orosz ellenőrző pontoknál. Másrészt azért sem akarnak elmenekülni, mert otthonukban olyan emberek tartózkodnak, akik gondoskodást igényelnek.
„Nem hagyhatjuk hátra azokat, akikről mindenki más már lemondott” – magyarázza Olha, hozzátéve, hogy „ezeknek az embereknek a sorsa a saját családjukat sem érdekli”.
Életeket ment a legalapvetőbb segélyszállítmány is
„Már minden vetőmagot és búzát kivittek a falunkból” – meséli Olha, éreztetve, hogy az általános élelmiszerhiánnyal sem tudnak megbirkózni úgy, hogy saját maguknak próbálják megtermelni a napi betevő falatot. Ezért „minden nap egy apró darab kenyeret csócsálunk” – teszi hozzá.
Olhához az Ökumenikus Segélyszervezet partnerszervezetén, a zaporizzsjai székhelyű Santison keresztül jutott el a magyar segélyszervezet egy kisebb mennyiségű, de életmentő segélycsomagja, ami a hölgy szerint még egy hónapig biztosítja az ő, és annak a nyolc, gondoskodásra szoruló embernek a túlélését, akiket férjével befogadtak otthonukba.
Bár Olha szerint mindenből hiány van Blahoviscsenkában, a legfőbb nehézséget a megszállásból eredő anyagi gondok jelentik számára.
A pénz boldogít?
A nehéz sorsú embereken segítő nő erőteljes oroszosításról beszélt, ami az Oroszországi Föderáció azon erőfeszítéseire vonatkozik, amelyeknek a célja a megszállt területek erőszakos integrálása saját jogi és gazdasági rendszerébe. Az orosz rubel felváltotta az ukrán hrivnyát, miközben orosz áruk lepték el a boltok polcait. A megszállók által gyakorlatilag használhatatlanná tett ukrán valuta a még működő bankokban orosz pénzre váltható, de „ha nincs pénzed, akkor megette a fene” – magyarázza Olha.
„Nem fogunk anyagi segítséget kapni az oroszoktól, pedig csak rubellel tudnánk élelmiszert vásárolni” – folytatja.
Pénzt márpedig munkával lehet keresni, csakhogy egyrészt munka alig akad, másrészt Olha és gondviseltjei olyan egészségügyi problémáktól szenvednek, amelyek lehetetlenné teszik számukra a munkavégzést.
A Blahoviscsenkában élők problémái ok-okozati függésben vannak egymással. Ha nincs munka, nincs pénz, ha nincs pénz, az emberek nem tudnak semmit se vásárolni. Se élelmiszert, se gyógyszert, márpedig utóbbi kettőre égető szüksége van Olháéknak.
„Hárman szenvednek magas vérnyomástól, egy 40 éves nő műtét nélkül meg fog vakulni, egy másiknak eltört a lába, megint egy másikat pedig epilepsziás rohamok gyötrik. Mindeközben nekem nyaki sérvem van, amitől egy éve szenvedek. Nem tudok aludni, állandó fájdalmaim vannak, és nem tudok ellene semmit se tenni” – írja le elkeserítő helyzetüket Olha.
Tovább rontja a helyzetet az, hogy Olha falujában gyógyszerekből is hiány lépett fel. Bár az orosz megszálló erők által került orvosság a helyi patikák polcaira, áruk a csillagos egekbe ment fel. Ráadásul rubelben. Beszerzésük így, különösen üres pénztárcával, lehetetlen feladatnak bizonyul. De még ha Olhának volna is pénze a fájdalmak enyhítésére, egészségügyi problémáik meghaladják bármely gyógyszer hatását. Szakszerű orvosi ellátásra szorulnak, de Olha szerint minden háziorvos elhagyta a környéket, így még kivizsgálásra sem tudnak menni, még kevésbé beutalót szerezni a kórházba.
„Pénz kell a kórházi ellátáshoz, pénz kell az ételvásárláshoz, pénz kell a tető javításához, hogy ne szivárogjon át az esővíz a mennyezeten keresztül. Mindenhez pénz kell” – állapítja meg keservesen, miközben képeket küld megdöbbentő életkörülményeikről.
Hite azonban úgy tűnik, továbbra is szilárdalapokon nyugszik. Vannak tervei a közeljövőre nézve? – kérdezem. A válasza olyan gyors volt, hogy nyilvánvaló, nem kellett sokat gondolkodnia. „Nem sok, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy tervezzünk. Kérjük Istent, hogy segítsen nekünk, és szerintem segít is, hisz Önöktől is eljutott hozzánk a segítség” – írja hálálkodva.
Üzenetein ettől függetlenül érződik a kétségbeesés. Megkérdezem, hogy az Ökumenikus Segélyszervezet partnerszervezetén kívül van-e valaki, akire számíthatnak. „Istenre” – jön a hölgy rövid válasza.
