Élet az élet után: „Már másodjára vagyunk menekültek”
Szokás mondani azt, hogy a házi kedvenc a család tagja. Nincs ezzel másképp több kelet-ukrajnai menekült sem, akik miután hátrahagyták hosszú évek keserves munkája során felépített otthonukat, a család négylábú tagjától már nem voltak hajlandóak megválni.
„Voltak olyan barátaim, akik 2014-ben, az első háború kitörésekor átálltak a szakadárokhoz. Én ezt már akkor sem értettem. Nekem rokonaim vannak Oroszországban, jártunk át oda, és láttam, hogy semmivel sem éltek jobban, mint mi. Volt munkánk, életünk, és erre odajöttek fegyverrel, de miért, hogy ezt elvegyék tőlünk? Nem értem” – meséli maga elé meredve a másfél éves golden retriever pórázát szorongató fiatal férfi.
Ivan és családja Kramatorszkból érkezett, elmondása szerint egy nappal azelőtt hagyták el a Donyeck megyei várost, hogy becsapódott a mintegy 60 ember életét kiontó rakéta a pályaudvarra. Mintha minden szavát megfontolná, Ivan szemkontaktus létesítése nélkül, lassan folytatja a hangosan gondolkodást. „Most képzeljük el, mi lett volna, ha csak egy napot várunk a távozással. Lehet ott fekszünk vérbe fagyva a többi szerencsétlennel. Ha nem jövünk el olyan… – hogy is mondják ukránul? ja igen – gyorsan.”
A férfit nem kellett faggatni, magától ömlött belőle a szó. Egy pillanatra eszembe jutott az, amit a szállás egyik önkéntese mondott korábban: a legtöbb ember, bár nem látszik rajta, csak el akarja mondani azt, ami vele történt. Ha nem is tudatosan, de azt akarja, hogy valaki meghallgassa, hogy ki tudja magából adni azokat a gondolatokat, amelyek a fejében örvénylenek. Ivan is, vélhetően nem tudatosan, de kapva kapott az alkalmon, hogy megossza gondolatait. Kitért arra, hogy orosz-ajkú ukrán lévén még nem tudja magát olyan szabadosan kifejezni ukránul, mint oroszul, de egyáltalán nem érzi lehetetlen feladatnak. Lviv pedig tetszetős város számára, szóval „ezt az egészet még egyszer nem fogjuk eljátszani, most már maradunk” – teszi hozzá.
„Ezt hogy érti?” – szakítom félbe merengését. „Már másodjára vagyunk menekültek” – érkezik a válasz Ivan feleségétől, Júliától, akinek a hanglejtéséből érezhető volt, éppen nem abban a hangulatban van, hogy részletekbe bocsátkozzon.
Júlia tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy már unja a múlt felemlegetést. Ami megtörtént, megtörtént, nem akar rágódni a múlton, különösen annak tekintetében, hogy nyolc év alatt másodszor vált belső menekültté. Mondhatni, belefáradt az egészbe.
A témát Ivan és Júlia 10-13 év közötti kislánya zárta elhaló hangon közölt ténymegállapításával:
„A háború rossz.”
