A viszontlátás öröme
„Ó, Angyal, ölelj át minket szárnyaiddal,
Isten Anyja, áldj meg mindenkit könyörületeddel,
Családjainkban legyen szeretet és megbecsülés,
Barátainkra mindig elég figyelmet fordítsunk.
Adj nekünk tartós egészséget és elégedettséget,
Adj nekünk jólétet, békét és boldogságot,
Szívünkből tegyél lakóhelyet a jóságnak.”
Ezt a verset szavalta Lídia a Rokytne-i közösségi ház zsúfolt, hideg helyiségében. Az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai lélegzetvisszafogva figyelték őt, amint szavalás közben vak szeméből gyengéden potyogtak az örömkönnyek. „Csoda volt, hogy Önök megjelentek Rokytnében” – mondta a Segélyszervezet World Vision által támogatott készpénzes segélyprogramjának a regisztráló csapatáról. „Mintha Isten küldött volna titeket” – teszi hozzá, mindig tartva a szemkontaktust, most, hogy egy hónap után már legalább a jobb szemével lát.
Vakon az ismeretlenbe
A hatvanöt éves asszonynál húszas évei elején diagnosztizálták a cukorbetegséget. A gyakran kegyetlen betegség az élete részévé vált, és ahogy öregedett, úgy szaporodtak a vele járó egészségügyi problémák.
Az elmúlt negyven évet az ukrajnai Dnyipro régióban, a folyóparti Nikopol városában töltötte. Abban a pillanatban, amikor az orosz megszálló erők megtámadták a szomszédos Zaporizzsjai területet, Lídia feladta háromszobás lakását és – mint minden belső menekült – korábbi életét. „Ugyan, az élet sokkal értékesebb, mint holmi anyagi javak” – kiált fel, és lemondóan legyint a kezével.
„A látásom akkor már erősen leromlott. Nyilván a háború borzalmai sem segítettek” – teszi hozzá.
Rokytne központjában találkozunk. Lídia sötétkék télikabátot visel, kezében járóbotot és műanyag táskát tart. „Én pont úgy érkeztem ide, ahogy önök most látnak engem. Semmi többel. Abban a pillanatban, amikor Zaporizzsjára bombák kezdtek hullani, beültem egy autóba, és néhány nap múlva visszatértem a szülővárosomba, ahol négy évtizede nem jártam” – emlékszik vissza.
Lídia Rokytnében született és nőtt fel, most pedig elhidegült bátyja házában talált menedéket.
Szerencséje volt, hogy orvosa még Nikopolban extra adag inzulinnal látta el, érezve, hogy sötét, nehéz idők jönnek. A jobb szemét két évvel ezelőtt operálták meg Harkivban, amelyet éppúgy feldúlt a háború, mint azt a régiót, ahonnan Lydiának menekülnie kellett. A háború első hónapjaiban tapasztalt átmeneti gyógyszerhiány miatt azonban a látása súlyos károsodásig romlott, „gyakorlatilag vakságig”, ahogy Lydia maga is fogalmaz.
Mire a Segélyszervezet helyszíni csapata Rokytnébe érkezett, Lydia már hónapokat töltött sötétségben.
Negyven plusz egy év
„El tudod képzelni, hogy a karjaimban tartottam, amikor ilyen kicsi volt?” – kérdezi Lídia, és Natasára mutat, aki egy kis helyi éttermet vezet, ahol leültünk a találkozónkra.
Az étterem vezetője Lídia unokahúga, de eltávolodtak egymástól, amikor a készpénztámogatási program kedvezményezettje Nikopolba távozott. Véletlenül találkoztak a közösségi házban egy humanitárius segélyosztás alkalmával.
„Negyven éve nem láttuk egymást” – mosolyog Natasa. Lídia azonnal tréfásan helyreigazítja. „Valójában negyven és egy éve, mert tényszerűen nem láthattam, mikor újra találkoztunk”.
Natasából sugárzik a jószívűség és a másokon való segíteni akarás. A fiával együtt főzött Lídiának, és mindenben segítettek, hiszen ő nem „csak egy támogatásra szoruló idegen”, hanem családtag. Amennyire csak lehetett, gondoskodtak róla, de Lídia szükségleteinek kielégítése anyagi korlátokba ütközik.
Bár Natasha elveszettnek hitt nagynénjének jobb szemére homályos volt a látása, ez gyógyszerekkel kezelhető volt. A bal szemén azonban sürgős beavatkozásra van szükség. Ha ez nem történik meg az elkövetkező hónapokban, akkor végleg elveszítheti a látását a bal szemére. Egy ilyen műtét költséges vállalkozás, és sem Natasa, sem Lídia egyetlen fia, akinek a behívásától tart, nem tudja előteremteni a szükséges összeget. A hatvanöt éves nő csekély nyugdíja, amely kevesebb mint 60 dollárnak felel meg, alig elég a gyógyszerekre, nemhogy egy drága műtétre.
Nem mellesleg Natasha nemrég nagymama lett.
Sokan menekültek a háború és a megszállás elől Rokytnébe – sokan közülük Herszonból, a nyolc hónapig orosz megszállás alatt álló déli kikötővárosból. Egyikük, egy fiatal nő, pont úgy érkezett, mint Lídia: azokkal a ruhákkal, amik épp rajta voltak meg egy gyorsan megpakolt kis táskával menekült el. Lídiával ellentétben azonban neki nem volt hová mennie. Egészen addig nem, amíg nem találkozott Natasha fiával, aki önkéntesként segítette a belső menekülteket. Megkérte az édesanyját, hogy vigye el őt az otthonukba. Egyik dolog követte a másikat, a fiatalok egymásba szerettek, és kilenc hónappal később, januárban szerelmük gyümölcse is napvilágot látott.
Örülök, hogy újra látlak
„Amikor jött az értesítés, hogy a pénzt átutalták, el sem tudtam olvasni. Aztán amikor felolvasták nekem, először nem tudtam elhinni. Most pedig egyétek tovább a palacsintátokat, amíg meleg” – adja ki a parancsot Lídia nagymamásan.
Ragaszkodott hozzá, hogy ő készíthesse az ebédet, amit végül Natasánál fogyaszthattunk el – ezzel is kifejezve háláját. „Végre újra tudok főzni, mert látom, mit csinálok. És végre tudok vigyázni magamra” – folytatja, és elmagyarázza, hogy a Segélyszervezet és a World Vision által nyújtott készpénztámogatás egy részét a jobb szemére való látásának visszanyeréséhez szükséges egészségügyi ellátásra fordította. Ráadásul már nem érzi magát tehernek, hiszen a családja segítségére tud lenni.
Elmondása szerint minden szenvedést megér, hogy újra láthatja az unokahúgát, és láthatja, hogy bővül a családja. Végül is – folytatja – a család az egyetlen dolog, ami számít.
„Béke, boldogság, szeretet. Ez az én elképzelésem a világról.”
Lídiát szemét a következő hónapokban fogják megműteni, amelyet a World Vision támogatása tesz lehetővé.
