EGY VISSZANYERT ÁLOM – DIMA MARIUPOLBÓL
Egy évvel ezelőtt még minden a tervei szerint alakultak. Dima – ahogy a barátai hívják – januárban töltötte be a 18. életévét, és hosszú, sikeres futballkarrierre készült. Egészen jól ment neki, egyre feljebb jutott a ranglétrán, és rendszeresen játszott szülővárosa labdarúgóklubjának színeiben, a Mariupol FC U19-es csapat játékosaként. Dima az átlagos fiatalok életét élte Mariupolban: napjait a tanulás, edzések, a futball és a barátnőjével, Annával, töltött idő tette színessé. Ma Dima, távol szüleitől és rokonaitól, egy másik országban él, ahol számára egy teljesen idegen nyelven beszélnek, s ami mintegy 1700 kilométerre található attól a várostól, amelyet egykor otthonának nevezett. Az ő és oly sok más ember terveit is egy évvel ezelőtt a háború kitörése romba döntötte – de az ifjú férfi igazi harcosként mindig új terveket sző.
Dima még ma is úgy emlékszik arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. „Hajnali 5 óra volt, még aludtam – aztán csörgött a telefonom, hívtak, igazából ketten is már. Először a barátnőm, Anna hívott, aztán édesapám párja. Azt mondták, hogy az oroszok elkezdték bombázni Ukrajnát, és hogy siessünk, a számláinkról vegyük fel az összes készpénzt az ATM-ből”.
Bár nagyon gyorsan cselekedtek, Mariupolt akkor már késő volt elhagyni.
„Nehéz volt elhagyni a várost, mert a Mariupolért folyó harcok a város peremén tombolt. Ez volt az oka annak, hogy csak kevesek tudtak időben elmenekülni a városból, szinte mindenki ottmaradt. Eleinte a városban próbáltuk túlélni az ostromot, nagyon féltünk elhagyni a lakhelyünk. A harmadik vagy negyedik napon az oroszok már a belvárost támadták, ahol mi laktunk. Amikor eltalálták a szomszédos házat, a pincében kerestünk menedéket. Egy hétig maradtunk odalent, az állandó harcok miatt alig tudtunk kimenni, hogy legalább friss levegőt szívjunk. Aztán végül egy rakéta eltalálta a mi házunkat is, a füst árasztotta el a pincét, így ki kellett rohannunk, féltünk az életünkért, körülöttünk folyamatosak voltak a tüzérségi támadások. Ez volt életem legrosszabb napja, ekkor döntöttem el, hogy bármi áron is, de elmegyek. Az élet Mariupolban a háború kezdete után borzalmas lett. Látni azt a sok katonai akciót, talán életem legszörnyűbb időszaka volt”.
Ami ezek után történt, az nem más, mint egy Odüsszeia történetnek is beillő menekülési terv. Dima barátnőjével együtt, az ukrajnai barátai segítségével először Donyeckbe menekült. Az a terve, hogy a Mariupol FC futballistája lesz, talán abban a pillanatban szertefoszlott, de a körülmények új realitást diktáltak: túl kellett élni és kijutni a háborús övezetből. Donyeckben pontosan ezt tervezték – és egy hónap múlva veszélyes útra indultak Oroszországon keresztül, amelynek a végső úticélja egy biztonságos hely volt: Budapest.
Miért Budapest, Magyarország? „Van egy barátom, aki már a háború első napján ide menekült. De láttam egy videót is a Youtube-on Jurij Dudtól, egy nagyon híres orosz bloggertől Magyarországról és az ide menekülőkről. Tulajdonképpen elég őrült ötlet volt, de írtam neki, és ő visszaírt. Megadta András elérhetőségét, aki a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél dolgozik. Még aznap felhívtam Andrást, és megkérdeztem, hogy ha Budapestre jönnénk, akkor számíthatunk-e majd valamilyen segítségre, támogatásra. Ő biztosított, hogy a Segélyszervezettől kapnánk szállást és napi háromszori étkezést. Így is lett – végül áprilistól júliusig a Segélyszervezet által biztosított szállón laktam. Ez idő alatt még éjszakai műszakban is elkezdtem dolgozni egy raktárban.”
Ahogy a menekülési és túlélési tervek működtek, Dima régi álma, a „nagy focizásról” újra felbukkant. Viszont a mariupoli fiatal azt is elmondta, hogy voltak olyan idők is, amikor már lemondott álmáról.
„Amikor rakéták repültek a fejem fölött, és nem tudtam edzésre menni, vagy amikor éjszaka a raktárban dolgoztam, azt hittem, hogy a sors nem ad nekem több esélyt. Hónapokig nem edzettem, nem játszottam, már-már elhatároztam, hogy a legnagyobb álmomat vette el tőlem a háború. Aztán egyik napról a másikra minden jobbra fordult, és most már én is látom, hogy az álmom újra valóra válhat. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok azoknak, akik az elmúlt hónapokban velem voltak és velem vannak”.
Dima ma Székesfehérváron, egy Budapesttől mintegy 60 kilométerre délnyugatra fekvő kisebb városban él, és újra a régi álmának a megvalósításán dolgozik. Dima még havi ösztöndíjat is kap – a Segélyszervezet egyik régi vállalati partnere jóvoltából. „A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet talált egy futballklubot, amely kész volt felvenni engem, annak ellenére, hogy nem vagyok túl jó fizikai formában, hiszen akkor már több mint fél éve nem fociztam a háború és a menekülés miatt. A klub vezetősége nagyon megértő volt – fogadtak engem. Így kerültem a MOL Fehérvár FC-hez”.
Bár Dima visszakapta az álmát, új kihívásokkal kell megküzdenie. „A magyarországi élethez való alkalmazkodás ijesztő élmény volt… Amikor csatlakoztam a klubhoz, először a nyelv jelentett nagy problémát. A fizikai formám volt a másik probléma. De az edzők és a csapat segítőkészek voltak. Négy hónapba telt, mire visszanyertem az alap fizikai formámat. A téli szünet után remélem, hogy leszerződtetnek a klub játékosaként, és akkor tovább építhetem a karrieremet.”
A mariupoli fiatalt, miközben a céljaiért dolgozik, még mindig sok gondolat foglalkoztatja. Mivel a háború második évében is folytatódnak a harcok, úgy gondolja, hogy a könnyű béke soha nem jöhet már szóba. „Kezdettől fogva világos volt, hogy a háború hosszú lesz. Ez minden ukrán számára rendkívül nehéz… Én is megértem, milyen szörnyű a fronton, hányan halnak meg ott a mieink közül. A békés civileknek is különösen nehéz – emlékszem, milyen volt Mariupolban. Remélem, hogy Isten segítségével nyárra véget ér a háború, és egy szabad országban élhetünk majd, háború és megszállás nélkül, európai értékekkel. Remélem, hogy újjáépítjük az országunkat, és minden rendben lesz”.
Dimának van egy üzenete is azok számára, akik olvassák ezeket a sorokat: „Csak azt szeretném mondani – kérem, segítsenek az ukránoknak, mivel szörnyű helyzetben vagyunk, különösen azok, akik orosz megszállás alatt élnek Ukrajnában. Ők sokkal többet szenvednek, mint más ukránok, bár más ukránok is hatalmas megpróbáltatásokat élnek át. Az oroszok miatt nem tudunk hazatérni. Néhányan, mint én, egyszerűen nem is tudnak már hova visszamenni, mivel a házunkat a földdel tették egyenlővé, és nem lehet újjáépíteni. Sok ukrán menekült van Európában. Ezek az ukránok nem kívánnak semmi rosszat Önöknek, jó emberek, és viszonozni fogják a kedvességet, amit kapnak. Amikor véget ér az a borzalom Ukrajnában, a többségük hazatér majd, hogy a saját házában éljen, és újjáépítse azt.”
