Élet az élet után: így keresik a szilárd talajt azok, akik mindenüket elvesztették
Kevesen tudják elképzelni, milyen lehet az, amikor az embernek le kell mondania gondosan felépített életéről. Az elválás mindig fájdalmas, s mértéke időben mérhető: más egy tehetséges, tettre kész fiatalnak belevágni egy új életbe, mint a családi házat felépítő, a kertjét szeretettel gondozó idős asszonynak. Más az, amikor valaki még bízhat a hazatérésben, és amikor nincs hova hazatérni. Az ukrajnai belső menekültek történeteiben mindig közös: elvették tőlük az életüket, amelytől elválva csak a múltra emlékeztető apróságokat és súlyos lelki terhet vittek magukkal az ismeretlenbe. A háború őrületétől távol azonban még korántsem áll mindenki szilárd talajon, a biztonságérzet megteremtése csupán az első lépés az új élethez vezető rögös úton, amin az elindulás is hatalmas kihívást jelent sokak számára. Az Ökumenikus Segélyszervezet és partnerei ezt az utat igyekeznek megkönnyíteni számukra az ország számos pontján, köztük az élettől pezsgő és lehetőségeket kívánó nyugat-ukrajnai Lviv városában, ahol az elmúlt hónapokban több százezer ember keresett menedéket. Most egy többrészes portré sorozatban mutatunk be egy-egy személyes történetet.
„A lakásom még áll, nekünk van még hova hazatérni. Csak lenne már ennek vége”
„Nézd, elgurult a labda. Menjünk érte?” – kérdezem a tipegő kisgyereket, aki látszólag felügyelet nélkül rohangászik a menekültszállóvá átalakított, legalább száz embernek átmeneti lakhatást biztosító sportlétesítmény előtti placcon. A két-három éves kislány keze éppen akkora, hogy a kisujjamat átfogja. Nyújtom neki, ő rutinosan megfogja, és kéz a kézben leballagunk a focipálya mellé vezető kis lejtőn az elgurult labdáért.
A kislány figyelmét persze rögtön lekötötte az Ökumenikus Segélyszervezet által felújított focipályán lévő kisfiúk játéka, majd korának megfelelően, amit lehetett összefogdosott: a kaput, a hálót, a pályán lévő labdákat, a focipályát borító salakot, a faágakat és faleveleket. Mindeközben egyetlen felnőtt sem kereste a kislányt. Hol vannak a szülők? Vajon dolgoznak? Ki vigyáz a gyerekekre ilyenkor?– merülnek fel egymás után a kérdések.
„Vannak gyerekek, akik – hogy is mondjam – maguktól, szülői felügyelet nélkül alakítják ki az életüket itt. Feltalálják magukat” – mondta nem sokkal korábban a szálló egyik, egy rajzolós foglalkozást éppen befejező önkéntes pszichológusa. Finoman utalt arra is, hogy nem minden gyermekes felnőtt menekült felel meg a „mintaszülő” jelzőnek, így az önkéntesek munkája és jelenléte a gyerekek egészséges fejlődése érdekében nagy jelentőséggel bír.
Eközben nagy nehezen rávettem a kislányt, hogy tipegjünk vissza a játszótér szerepét betöltő placcra, hátha megtaláljuk az anyukáját. Visszafelé sétálva sokaknak ismerős kép tárul az ember szeme elé. Tollaslabdázó és kosarazó gyerekek és fiatalok töltik meg élettel a placcot, akiket a kis teret körbeölelő padokon üldögélő, egymással beszélgető felnőttek tartanak szemmel. Bár a belső menekültek különböző településekről érkeztek, s bár a sportlétesítményben kialakított szálláson korántsem problémamentes az együttélés, mégis létrejött egy közösség, igazi lakótelepi hangulatot kölcsönözve a szállóhelynek. A már sokat látott nagypapa bajszát pödörgetve követi figyelemmel az eseményeket, a falusi nagymama adomány ruhákat válogat, fiatal felnőttek hordozható hangszóróról bömböltetik a rave zenét, túlsminkelt serdülőkorú lányoknak csapják a szelet a kortársaik, anyukák unottan nyomkodják a telefonjukat, gondterhelt apukák szólnak rá a csintalankodó gyermekeikre, miközben különböző generációjú férfiak a zsivajtól zavartalanul sakkoznak az egyik félreeső sarokban.
Belépve a „grundra” nem kellett sokat keresni felfedezésről visszatérő Vika édesanyját, egy karcsú, fiatal, mosolygós hölgy ölelő karjaiba rohant, amint őt meglátta. Az édesanya, Szvetlana nem figyelmetlenségből hagyta elkóborolni két és fél éves kislányát, egyik szemét mindig rajta tartja. Sokkal inkább a biztonságérzet az, ami miatt nem lohol állandóan a gyerekei mögött. „Szeretem ezt a parkot. Külön előnye, hogy el van kerítve, nincs forgalmas út mellett, amelyre ki tudna szaladni a gyermekem, ráadásul mindenhol segítők, önkéntesek vannak, így teljes biztonságban tudom őket. Nekem is van időm kicsit lazítani és magammal foglalkozni, szóval panaszra nincs okom” – mondja őszinte mosollyal az arcán. Szvetlana a hamarosan három éves Vika és az ötéves Maksz édesanyja. A donyecki Bahmutból menekültek el még azelőtt, hogy a harcok elérték volna a városkát.
Mint a legtöbb donyecki és luhanszki menekült, neki sem volt újdonság a háború, a nyolc évvel ezelőtti események elevenen élnek benne, nem úgy mint gyermekeiben. „Szerencsére a kisebbik mindebből semmit sem fog fel. Maksz érzékeli azt, hogy messzire utaztunk, más a környezet, és bár szokott kérdezgetni arról, amit hall, azaz hogy bombáznak és háború van, szerencsére nem fogja fel teljes mértékben, hogy ez mit is jelent” – meséli a fiatal anyuka megnyugvással.
Szvetlana lvivi tartózkodását átmenetinek látja, ugyanis a szíve hazahúzza. Férje már talált munkát, napközben a városban dolgozik, de az albérletek ára olyan magasra emelkedett, hogy nem is számol azzal, hogy Nyugat-Ukrajnában telepedjen le családjával. Mint mondja, természetesen hálás minden segítségért, ami megkönnyíti e nehéz idők átvészelését, de abban bízik, hogy a nyár végére véget ér a háború. „Remélem legalább annyira visszaverik a megszálló erőket, hogy őszre már biztonsággal haza tudjunk térni. A lakásom még áll, nekünk van még hova hazatérni. Csak lenne már ennek vége. Tudja, nagyon szép itt, de mi már megszoktuk a sajátot, az otthonunkat, még ha nincs is olyan szép, mint Lviv” – mondja érzékelhető honvággyal a hangjában.
És mi lesz, ha a háború elhúzódik, netán az otthona hosszú távon orosz ellenőrzés alá kerül? – teszem fel a józanító kérdést. Szvetlana egy pillanatra elhallgatott. „Ebbe igazából még nem is gondoltam bele. A húgom és a szüleim is megszállás alatt vannak az egyik olyan faluban, amely a megyében az elsők között került orosz kézre” – mondja, majd nosztalgiával a hangjában azzal folytatja, hogy korábban rengeteget beszélt telefonon a húgával vagy az édesanyjával, akár órákon át csevegtek a mindennapi apróságokról. „Most már nagyon ritkán beszélünk, és akkor is csak röviden azért, hogy meggyőződjünk, mindenki ép egészségben, biztonságban van” – teszi hozzá, láthatóan elmerengve, de lankadatlan mosollyal.
Szvetlana nincs egyedül azzal, hogy mehetnékje van. Az Ökumenikus Segélyszervezetnek a menekültszállást irányító partnere és az önkéntesek bár mindent megtesznek, hogy a menekülésre kényszerült emberek életkörülményei a lehető legotthonosabbak legyenek, a nagy tornatermekben kialakított, egymástól el nem választott „lakrészek” hosszú távon alkalmatlanok a zavartalan családi élet folytatására.
