„Már nem félek a téltől” – házfelújítások a háborús Herszonban
A félúton Mikolájiv és Herszon között fekvő Blahodatnén kétszer haladt át a front, rengeteg sebet ejtve lelki és fizikai értelemben egyaránt. Nina és otthona sem kivétel: házába már 2022 tavaszán az ablakon és a tetőn keresztül megérkezett a háború. A szeles és végtelen dél-ukrajnai sztyeppe szülöttjeként a 68 éves nyugdíjas mégsem tervezte soha elhagyni lakhelyét. Az Ökumenikus Segélyszervezet ebben támogatja őt, hiszen az Ukrajnai Humanitárius Alap (UHF) támogatásával 2023 őszén az ő és 229 Herszon megyei sorstársának otthonát is tatarozta – elősegítve ezzel, hogy a szerény körülmények között élő rászorulók otthona a nehéz körülmények között is meleg maradjon a hideg ukrán télben.
Mielőtt válaszolna a feltett kérdésekre, Nina mélyet lélegzik – az elmúlt két év nem volt éppen könnyű. „Gyönyörű falunk volt. Több mint gyönyörű! Mindenünk megvolt, amire szükségünk adódott. De aztán váratlanul minden megváltozott. Soha nem gondoltam, hogy a háború ide is el fog jönni, bár láttam a híreket a donbászi háborúról [2014 óta zajlik fegyveres konfliktus Ukrajna keleti részén], de elképzelni sem tudtam, hogy ennyire rettenetes. És még mindig ijesztő. Félelmetes volt üresen látni a falunkat az evakuáció után.”
Az oroszok már a háború legelején megszállták a falut, őket pedig a Nina feje felett repkedő számtalan tüzérségi lövedék, rakéta és harci repülőgép kísérte. Egy közeli becsapódás következtében az idős nő háza is jelentős károkat szenvedett. Tesz egy kört a ház körül, hogy megmutassa a kár valódi mértékét. „Az összes ablak kirepült, megsérült a tető is, aminek következtében az egész ház károsult, hiszen a ház védtelen maradt az időjárástól”. Átmenetileg egy üresen álló házba kellett költöznie Blahodatnéban, hogy biztonságban és melegen maradjon.
A harci cselekmények, bombázások nagyon megviselték Ninát. „Sokkolt! Az első találat alkalmával csodával határos módon úgy menekültem meg, hogy a tornác sarkába bújtam. Össze voltam zavarodva, ez érzelmi sokk volt, mert nem tudtam, hová menjek, mit tegyek és hogyan éljek tovább”. A később érkező katonák meglepődtek, hogy találtak egyáltalán valakit a megrongálódott épületben, amelyet Nina otthonának nevezett. „Azt mondtam nekik, hogy amíg ők nem jöttek, tökéletesen éltem – amióta itt vannak kezdtem csak úgy élni, mint egy hajléktalan. [Addig nem] gondolkodtam azon, hogy hol találok olyan helyet, ahol biztonságban tölthetném az éjszakát”.
A megszálló erők visszavonulása után az Ökumenikus Segélyszervezet mérnökökből és humanitárius szakemberekből álló csapatot küldött, hogy felmérje a falu épületeinek állapotát. Nem minden házat lehetett megmenteni, de Nináét igen, így került a programba. Az idő azonban sürgetett, hiszen a közelgő tél ablakok nélküli, beázó tetővel komoly veszélyt jelent egy idős asszony egészségére. A Segélyszervezet szakembereinek és Nina szomszédainak segítségével szerencsére még időben, a tél beállta előtt kicserélték az ablakokat és kijavították a becsapódások okozta károkat.
A Segélyszervezettől kapott segítség így kulcsfontosságúnak bizonyult. „Nem tudom, hogyan éltem volna túl a telet, ha nem szerelik be ablakokat, mert előtte csak egyszerű műanyagfólia-borítások voltak a helyükön. De most már kályhám is van, és az ablakok benntartják a meleget. Ezért nagyon hálás vagyok! Most már nem félek a téltől” – magyarázza nagymamás mosollyal Nina, nem hazudtolva meg magát rögtön az evésre terelődik a szó. „Kérlek, látogassatok meg a születésnapomon! Sült libát készítek majd almával és krumplival”.
Ma már nem kell aggódnia azon, hogy biztonságos
és meleg otthonban tölti-e a telet. „Most már nem félek a házamban lenni.
Az egyetlen dolog, amitől még mindig félek, az a repülőgépek hangja és a tető
fölött repülő rakéták. Mindezek ellenére jól érzem magam a házamban. Itt éltem
mindig is, itt akarok élni, amíg meg nem halok. Nem akartam elmenni innen.
Ennek a falunak a neve Blahodatne („áldott”), és a Segélyszervezetnek
köszönhetően maradhatok az otthonomban, melegben és áldottan!”
