Sötét város
„Szia, jó reggelt! Van nálad áram?”
„Az van, víz épp nincs.”
Így és hasonlóképpen indul számtalan üzenetváltás és beszélgetés Ukrajnában az ország energetikai infrastruktúráját célzó légi csapások sűrűsödése óta. A támadások harmadik hetében az energiaellátás akadozása és az ahhoz való alkalmazkodás lassan a mindennapok részévé válik a háború pusztítása által viszonylag érintetlen településeken is. Ironikus módon a sötétség világít rá arra, hogy a modern korban szinte mindenhez elektromos áramra van szükség, ahogy arra is, hogy a normalitást a körülmények határozzák meg.
A szerencsésebb sorsú országokban az a normális, hogy van. Ukrajnában a normális lassan már az, hogy nincs. Így a háború legborzasztóbb oldalától megkímélt ukrán városokban is felértékelődik az, aminek jobb sorsú országokban nem szokás sok figyelmet szentelni.
Az energetikai infrastruktúra elleni orosz támadások az ukrán hatóságokat az áramellátás beosztására kényszeríti. Körzetenként régebben napi nyolc órára kapcsolták le az áramot a fővárosban, Kijevben, manapság örül az ember, ha 6 óra áram van. Erre a 6 órára az energiaszolgáltató által előre közölt menetrend alapján lehet készülni. És a fővárosban a helyzet még „kellemesnek” nevezhető ahhoz képest, amivel az ország más, a háború által jobban sújtott részein néznek szembe az emberek. Sokat elárul a helyzetről, hogy egyre több liftbe kerül kisszék és valami fajra vödör arra az eshetőségre, ha valaki órákra ott ragadna.
Az emberek lehetőségeikhez mérten ehhez igazítanak mindent: a munkavégzést, a bevásárlást, a főzést, az ügyintézést, a szociális életet. Mindenki alkalmazkodik, mert nincs más választása – pedig ez egyre nehezebb. Főleg, mivel a kijevi városvezetés már arról beszél, hogy a spórolás jegyében akár teljesen lekapcsolják az áramot.
„Na már megint mi van?!” ̶ idegeskedik a beteg édesapját ápoló Darina, miután váratlanul elment az áram. Az apuka ágyhoz van kötve, gépek biztosítják stabil állapotát. Darina a szomszédokat lesi az ablakból, hogy égnek-e a lámpák. Közben üzeneteket vált, hogy utánajárjon, meddig tart az áramkimaradás. A pánik éppenhogy csak kerülgeti, viszonylagos higgadtságát őrzi annak tudata, hogy már beruházott egy nagy teljesítményű, ennek megfelelően drága akkumulátorba. „Apu gépei mennek”.
Nyugtalankodik. Darinának láthatóan jár az esze, szemei jobbra-ballra pattognak, mint aki erőteljesen kalkulál. A teljes áramlekapcsolás beláthatatlan következményekkel járna. „Mi van akkor, ha valamilyen előre nem látható körülmény miatt napokra elmegy az energia? Az akkumulátor fél napig bírja, utána mi lesz?” ̶ teszi fel a költői kérdéseket.
Amikor aztán a fény egy óra váratlan, nem menetrend szerinti áramszünet után visszajön, Darina azonnal megkönnyebbül. „Hú, így még nem örültem még annak, hogy van fény. Ilyenkor értékeli az ember igazán az apró dolgokat, nem igaz?”
Darina története nem mondható sem kirívónak, sem különlegesnek. Ő is egyike azoknak az ukránoknak, akik jogosultak lehetnek az Ökumenikus Segélyszervezet készpénzes krízistámogatására (cash for protection). A program keretében olyan háztartásokat és családokat támogat a Segélyszervezet, akik többgyermekes nagycsaládot alkotnak; esetleg várandós, szoptató édesanyával, fogyatékkal élő személlyel, idős, hatvan év feletti családtaggal élnek együtt, netán csak egyetlen szülő gondoskodik a gyermekeiről.
Bár a hatóságok igyekeznek mindent megtenni az energiaszolgáltatás biztosítása érdekében, szakértői elemzések szerint a helyzet csak romlani fog, ha Oroszország folytatja a polgári infrastruktúra elleni kíméletlen támadásokat. Sötét és hideg tél elé néz Ukrajna, az áramkimaradások, a vízhiány egyre gyakoribbá válhatnak, és ez mind fizikai, mind lelkileg nagy terhet ró az emberekre. Az Ökumenikus Segélyszervezet elkötelezett amellett, hogy a válság elmélyülésével a lehető legtöbb támogatást nyújtsa a háború miatt szenvedőknek, nemzetközi segélykoalícióban végzett munkájáról pedig folyamatosan beszámol online felületein.
E sorok gyertyafény mellett íródtak.
