Menekülttörténetek: Gyima Mariupolból
Dmitrij Nazarenko (18) az ukrajnai Mariupolból menekült Magyarországra. Áprilisban érkezett, és azóta már munkába is állt, éjszakai műszakban dolgozik egy raktárban. Az Ökumenikus Segélyszervezet jóvoltából átmeneti szálláson, egy szállodában lakik, és szerencsére nincs egyedül: Gyima a barátnőjével, Annával (17) érkezett. Viszont hiányoznak neki a szülei, a korábbi élete, a béke, és ami a legfontosabb: a foci. Munkába menet csatlakoztunk hozzá.
Milyen érzések kavarogtak benned, mit csináltatok, mikor elért hozzátok a háború híre?
Hajnali ötkor kaptuk a telefonhívást – igazából rögtön kettőt. Először Anna hívott, a barátnőm, aki kollégista volt, kicsit később pedig apukám barátnője is. Azt mondták, hogy az oroszok bombázzák Ukrajnát, és hogy siessünk, vegyünk fel pénzt az automatából, amíg még lehet. Apám az Európai Unióban dolgozik, euróban kapja a fizetését, így hát amennyit csak lehetett sietve felvettünk.
Édesapád ekkor hol volt?
Éppen Mariupolban, de amúgy Litvániában fuvarozóként keresi a kenyerét. Általában három hónapot úton van, utána egy-kettőt otthon tölt. Február 25-én készült visszautazni Kijeven keresztül – ezt a tervet keresztülhúzta a háború.
Milyen volt az élet az ostrom alatt?
A háború első napjától kezdve nehéz volt elhagyni a várost, a harcok már az első napokban is zajlottak a környéken. Ebből kifolyólag szinte mindenki ott maradt. Eleinte volt még élelmiszer, étel-ital, de hamar elfogyott. Utána város környéki gazdák, vállalkozók szállítottak élelmet – ők valahogy be tudtak jutni a városba. Az étel egy részét eladták, a másik részét szétosztották a nélkülözők között.
Hogy tudtál végül kijutni a városból?
Eleinte megpróbáltuk magunkat Mariupolban meghúzni – féltünk elindulni. Amikor már a belvárosban is harcok dúltak döntöttünk csak úgy, hogy nincs más, muszáj menni. Apukám, anyukám és a rokonok is maradtak, mert féltek útra kelni, de mi a barátnőmmel mindenképpen menni akartunk. A város szélén lakó rokonokhoz mentünk először, itt megaludtunk, onnan pedig ismerősök Donyeckbe vittek minket, Anna családjához. Vállalták a kockázatot, hogy átautózzanak velünk a megszállt területeken.
Tehát Donyecken és Oroszországon keresztül lehetett csak biztonságosan elhagyni a várost?
„Ukrajna felé nem volt esély áttörni a frontvonalakon. Ellenben ekkor már megkezdték az emberek átszállítását Oroszországba autóbuszokkal. Szervezték a transzportokat, de úgy hallottuk, Donyeck irányába el lehet hagyni a várost. Mi nem akartunk a szervezett buszokkal menni, hiszen fogalmunk sem volt, hogy valójában hová viszik az utasokat. Így hát saját tervet készítettünk, ami nagyon rizikós volt. Visszafordíthattak volna minket, de szerencsénk volt, átjutottunk az ellenőrzőpontokon és megérkeztünk Donyeckbe, Anna anyukájához.”
Hogyan tudtatok továbbmenni?
Majdnem egy hónapot töltöttünk Donyeckben, végig az utazást tervezve. Végül találtunk egy embert, aki vállalta, hogy elvisz minket az orosz határig autóval, a határátkelőn pedig gyalog mentünk át. A határátlépést is nagyon veszélyesnek tartottuk: vajon átengednek majd egyáltalán? Mit csinálnak velünk a határőrök? – ilyen és egyéb kérdések foglalkoztattak végig. A katonák végül mindent ellenőriztek. Elvitték az útlevelünket, a telefonomat több mint egy óráig vizslatták, de többnek tűnt. Átnézték a képeimet, a közösségi média felületeimet, miket posztoltam, kivel vagyok kapcsolatban. Annával nem volt semmi gond, a lányok nem érdeklik őket, csak a férfiak. Végül nem találtak semmit. Így bár sokat kellett várni, beléphettünk Oroszországba. A másik oldalon várt minket egy sofőr, akit már Donyeckből leszerveztünk. Éjfélre Rosztovban voltunk a pályaudvaron, hajnali négykor pedig indult a vonatunk Szentpétervárra.
Az ukrán papírokkal sosem volt gondotok?
Igazából nem, a kalauz Rosztovban ellenőrizte az útleveleket, egyeztette a jegyen lévő adatokkal és ennyi volt. Nem látszott rajtunk, hogy honnan jöttünk, de persze igyekeztünk meghúzni magunkat, hogy ne is merüljön fel kérdés ezügyben.
Szentpétervárról hová vezetett az utatok?
Az észt-orosz határra mentünk, ahol nagyon sok papírt kellett kitölteni: honnan jöttünk, merre jártunk, hová utazunk tovább… Meg kellett jelölni egy konkrét úti célt: azt írtam, hogy a barátomhoz utazunk Magyarországra. A belépéshez hasonlóan itt is a telefonomat kutatták át: fotókat kerestek, bármit a háborúval kapcsolatban, hátha fel tudják használni.
Számítottál arra, hogy így át fognak vizsgálni?
Anna anyukája Donyeckben már figyelmeztetett rá, hogy a háborús fotókat, videókat, sőt még a cseteket is mindenképp töröljük a telefonjainkról. Például egy beszélgetés egy ukrán hadseregben harcoló katonával nagyon érdekes lehet számukra, de minden apró részlet érdekli őket.
Hogyan találtad ki, hogy Magyarországra jössz?
Van egy barátom Mariupolból, aki ide menekült. A szülei Magyarországon dolgoznak, és vele beszéltem az utazásunk előtt is. Ő ugyan a háború kitörésekor Mariupolban volt, de bátor volt, kockáztatott, és az elsők között menekült el még Ukrajnán át. Lviven keresztül végül el tudott jönni Magyarországra a szüleihez. Mondta, hogy vannak kontaktjai, és hogy itt találok majd munkát is. Ekkor láttam éppen egy híres orosz vlogger, Yury Dud videóját a Youtube-on, amiben pont Magyarországról volt szó. Írtam neki és ő megadta az Ökumenikus Segélyszervezet egyik munkatársának elérhetőségeit. Felhívtam Andrást, hogy mi várhat ránk, ha ide jövünk? Ő pedig biztosított arról, hogy a Segélyszervezet segíteni fog, szállást és ellátást is kapunk majd.
Mit vársz Magyarországtól, az itteni élettől?
Nagyon szeretném valóra váltani az álmaimat, amiket Ukrajnában is szövögettem. Focista szeretnék lenni. Mariupolban az U19-ben játszottam, profi szerződésem volt. Ez az álom most szerte foszlani látszik… Két hónapja nem edzettem, nem játszottam. De ha lenne itt lehetőségem, hogy újra az álmomnak éljek, akkor mérhetetlenül boldog lennék. Erre készültem egész életemben, ezt vette el tőlem a háború. A másik vágyam, hogy a szüleimet ki tudjam hozni Mariupolból, és ők is Európába költözzenek. Igazából bárhova, csak biztonságban legyenek, ne Mariupolban, vagy Oroszországban éljenek. Apukámnak van munkája és tartózkodási engedélye Litvániában, ő készül arra, hogy elhagyja az országot. Anyukámat próbáljuk rábeszélni, de az idős nagymamám miatt ők akarnak menni. Sajnos a propaganda is működni látszik, az oroszok próbálják meggyőzni a lakosságot, hogy maradjanak. Sajnos anyukám is elkezdett hinni az ígéreteiknek, mert neki végül is mindegy, csak legyen béke, építsék újra a várost.
A háború után tervezed, hogy hazatérsz Mariupolba?
Ha folytathatnám a focit Magyarországon, akkor itt maradnék. Persze, nagyon szeretnék amúgy Mariupolba visszatérni egyszer, de csak és kizárólag akkor, ha Ukrajna része marad. Ha esetleg Donyeck, vagy Oroszország része lesz, akkor nem.
Az interjú elkészültét követően partnerünk, a rekordbajnok Ferencvárosi TC edzéslehetőséget ajánlott Gyimának az U19-es együttesnél. Miközben sok Európába menekült ukrán számára tűnik bizonytalannak a jövő, Gyima álmai a futballkarrierje folytatásáról még mindig élnek.
