Szabadságban és rakétazáporban élni még mindig jobb, mint félelemben
Herszon felszabadulása nagy árat követelt: a dél-ukrajnai kikötővárost az orosz megszállók levágták a közművekről, megfosztva a legalapvetőbb szolgáltatásoktól a városban maradt több tízezer lakost. Az áram-, víz- és fűtéshiány okozta mindennapi nehézségeket csak tetézi az, hogy herszoniak ezrei humanitárius segélyekre szorulnak, miközben a várost súlyosbodó tüzérségi csapások érik a Dnyeper megszállás alatt lévő túlpartjáról. Mégis, sokan úgy tartják: még mindig jobb így, mint megszállás alatt élni. Így látja Anna Hoszmeva is, a herszoni központi kórház az igazgatója, ahova az Ökumenikus Segélyszervezet áramfejlesztőket juttatot el. A Segélyszervezet munkatársa vele beszélgetett arról, hogyan élte meg a megszállást és annak következményeit, és hogy a szabadságot is a legalapvetőbb szükségletek kielégítése mellett lehet csak élvezni.
MÖSZ: Mik a legnagyobb gondok jelenleg az intézményben?
Anna Hoszmeva: Jelenleg az áramellátás hiánya okozza az egyik legnagyobb problémát. Ezt áramfejlesztők beszerzésével igyekszünk orvosolni, hogy minden osztálynak biztosítani lehessen a zavartalan működést. Bár most a központi hálózatról kapjuk az áramot, a jelenlegi helyzet fényében bármikor áramkimaradás lehet, így a generátorok nélkülözhetetlenek abban, hogy a munkánkat minden körülmények között folytatni tudjuk.
Mit ért az alatt, hogy „jelenlegi helyzet”?
Nézze, korábban több mint 1100 dolgozója volt a kórháznak. Most, ha beleszámolok minden osztályt, valamivel több mint 600-an vannak. A munkatársak egy része még a megszállás alatt hagyta el a várost, bár akkor sokkal nehezebb volt, hiszen hemzsegtek az orosz ellenőrzőpontok és sok esetben át kellett menni az orosz titkosszolgálat úgynevezett „szűrőtáborain”. A jelenlegi helyzet alatt pedig a folyamatos tüzérségi támadásokat értem. Érthető, hogy van, aki fél visszatérni a városba, és van, aki fél maradni.
Ön nem fél?
A férjem is orvos, tehát mi maradtunk a megszállás alatt a gyermekünkkel együtt, tettük a dolgunkat. Sokat „viccelődtünk” azon, hogy a „házikedvencek és az idősek” városában ragadtunk. No de komolyra váltva a szót: a legtöbb idős ember vagy nem tudott elmenekülni a megszállás alatt, vagy nem volt neki hova menni. És ugyebár sok idős embernek mire van szüksége? Gyógyszerre. Ezért tömegesen jártak a kórházba, mivel, ha egy gyógyszer a megszállás előtt mondjuk 300 hrivnyába (mintegy 3000 forintba került), annak az ára az orosz uralom alatt 3000 hrivnyára (30000 forintra) emelkedett. Tehát a tartalékjainkból próbáltunk mindenkit ellátni és biztosítani nekik a szükséges gyógyszereket.
A megszállás végével pedig volt olyan, hogy sok páciens csak befeküdt hozzánk, mivel otthon nem volt neki se áram, se folyó víz, se ennivaló. Itt legalább némi kényelemben részesült az, aki – például a korára tekintve – önerőből nem tudott vízért és élelemért jutni. No meg hát ugye fűtés sem volt otthon.
Ezek szerint itt akkor volt áram- és vízellátás az orosz erők kivonulása után is.
Nem, 23 napig semmi. A megszállás után a vizet a katasztrófavédelemtől kezdve önkéntesek, de gyakran a kórház munkatársai hordták kisebb-nagyobb mennyiségben, tehát abból nem szenvedtünk hiányt. Az épületben pedig elemes lámpák, vagy bármi olyan mellett dolgoztunk, amivel világítani lehetett.
Pont a tél beálltával vágták le Herszont a közművekről. A fűtés hiánya miatt nem ugrottak meg a kihűléssel, megfázással kapcsolatos esetek száma?
Ez az az időszak, amikor az ilyen egészségügyi gondok száma általában is emelkedik. Statisztikát nem tudok mondani, mert az emberek jönnek-mennek, de tény, hogy sok helyen, főként a panelházakban komoly problémát jelent a központi fűtés hiánya. Ezek az épületek nem a legjobb hőszigetelők, fogalmazzunk így.
Úgy hallani, hogy mivel van gázellátás, sokan a gázkonvektoros sütővel igyekeznek fűteni a lakásokban. Ez nem veszélyes?
De veszélyes, persze, hogy az. Volt is néhány betegünk, akiket gázmérgezéssel hoztak be. De sajnos ez van.
Sokat hallani azt, hogy a megszállás alatt rengeteg embert önkényesen letartóztattak, napokig fogva tartottak, és nagyon sok esetben megkínoztak. Azok a szerencsésebbek, akiket idővel elengedtek, ők tudták itt kezeltetni a testi sérüléseket? Volt erre példa?
Nos, ehhez mindenekelőtt meg kell azt érteni, hogy mi nyolc hónapig félelemben éltünk. Azok, akik sérülésekkel jöttek be, még a személyazonosító dokumentumokat sem akarták odaadni. Arról pedig végképp nem nyilatkoztak, hol és mi történt velük. Tudja, a háború kitöréséig az ellátó orvosnak kötelessége volt ezeket az információkat begyűjteni a hatékony kezelés érdekében. A megszállás alatt ez megváltozott, mindenkit, mondhatni kérdés nélkül elláttunk ahogy tudtuk. Az emberek egyszerűen féltek arról beszélni, hogy mi történt velük. Féltek a megtorlástól.
Amit említett, a letartóztatások, és az, hogy valakinek nyoma veszett, sajnos több munkatársammal is megtörtént. Ők sem akarnak erről beszélni.
Nyolc hónapig ellenőrzőpontról ellenőrzőpontra éltünk, attól tartva, hogy házkutatásra érünk haza vagy rosszabbra. Óvintézkedések szerint éltünk, mert az elsődleges feladat mindenki számára a túlélés volt.
Milyen óvintézkedések?
A megszállók aktívan keresték a „gyanús elemeket”. A leggyakoribb módja ennek az volt, hogy a telefont elvették és szegről-végre ellenőrizték a tartalmát. Az ukrán-barátság legkisebb jele is ok lehetett arra, hogy elvigyenek. Nekem például két telefonom volt. Az egyikkel munkába jártam, a másikat, úgymond az „igazit” pedig otthon elrejtve tároltam.
Véleményem szerint még magunkhoz kell térnünk ahhoz, hogy a történteket fel tudjuk dolgozni. Ehhez idő kell, és bár az telik, nyugalmunk nincs. Tudja ez az épület, amelyben most itt vagyunk, a háborút megelőzően a Covid-osztály volt két évig. Mire a járványhelyzet lecsendesült, kitört a háború, nyolc hónap megszállás után csaknem egy hónapig le voltunk vágva a közművekről. Most pedig lőnek minket. Akarjuk vagy sem, a félelem az életünk részévé vált.
És most, hogy érzi magát? A megszállásnak vége, de a biztonsági helyzet rohamosan romlik.
Nézze, az élet vidámabb, mint volt. Azoknak, akik nem voltak itt, nehéz megérteni, hogy a robbanások korántsem olyan félelmetesek, mint megszállás alatt lenni. Elvégre nyolc hónapig itt azt hallgattuk, ahogy Mikolajivot bombázzák.
Az ember most szabad. Ha úgy gondolja, autóba ül vagy vonatra száll és elmegy. Senki sem ígérte azt, hogy jobb lesz, de ahány szörnyűséget hallottam, mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Van, ahol az idősek nem érték meg azt, hogy ez a „pszeudo-határ” elmozduljon. Ez egyszerűen borzalmas.
Emlékszem, amikor a megszállás után megnyílt az első élelmiszerüzlet. Beléptem és összerezdültem. Mi az, hogy kártyával is lehet fizetni? Azóta is oda járok „kirándulni”. Tudja nyolc hónapig piacra jártunk, készpénzzel fizettünk az elszálló árú termékekért, de ment a cserekereskedelem is. Én még emlékszem a kilencvenes évekre (a Szovjetunió összeomlását követő gazdasági válságra a volt tagországokban – a szerk.), de még azok az évek sem voltak ilyen kemények.
Ezek szerint megkönnyebbüléssel fogadja a megszállás végét minden fennálló és új nehézség ellenére is.
Sok apróság volt nyolc hónap alatt, ami nehezítette a munkavégzésünket. Az egyik ilyen megint csak a félelem volt. De nem az attól való félelem, hogy elvisznek az oroszok, hanem az attól való félelem, hogy lemondtak rólunk a mieink. És megint csak sorolhatnám, hány városban vannak jelenleg is nehézségek országszerte. Kharkiv, Kijev, Mikolajiv… De ezek szabad városok, ahogy már Herszon is.
Eközben a Dnyeper túlpartján az emberek még megszállás alatt vannak, fel se tudjuk venni velük a kapcsolatot, nem tudjuk, mi történik velük. Meg hát az onnan ide irányuló tüzérségi támadások miatt is problémás a kapcsolatfelvétel. Vélhetően továbbra is az történik velük, ami velünk történt nyolc hónapon át.
Nézze, az itteni nehézségeket túl lehet élni, eddig is túléltük őket. Van áram és víz. Akkor értékeli az ember ezt igazán, amikor nincs. Persze megvannak az apró kellemetlenségek, amikre békeidőben az ember nem is gondol. Például az, hogy legyen ivóvíz otthon. Az elosztópontokon a munkanap végével két-három órás sorok állnak, és ha az ember azt akarja, hogy friss ivóvíz legyen otthon, akkor ezt a sort ki kell állni. De nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik, ezt is túl lehet éni. A legfőbb, hogy ne lőjenek.
Sokat találkoztam azzal a fatalista hozzáállással a háború borzalmait megélt civileknél, hogy „fent minden megvan írva”. Ön, különösen a fokozódó tüzérségi támadások tekintetében, mit gondol erről?
Nem véletlenül mondtam azt, hogy a legfontosabb az, hogy ne lőjenek. Azzal az ember nem tud mit kezdeni, nincs hatalma felette. Egy mondás jut eszembe erről: „A Jóistent a lövészárokban emlegetik a legtöbbet”. Gondolom ez így is van. Én viszont nem mondanám magamról azt, hogy fatalista vagyok, hiszen, ha meg van írva, és mindenki így is, úgy is a sírba tart, akkor minek gyógyítani az embereket? Egy kollégám, aki komoly nehézségeket élt meg, azt szokta mondogatni: „a két párbajozó szamuráj közül az nyer, akinek a lelki ereje nagyobb”. Én úgy gondolom, hogy ha mindenki becsülettel és a lehető legjobb tudása szerint végzi a munkáját, akkor sokkal kevesebb nehézséggel szembesül. Mi is tesszük a dolgunkat, tesszük azt, amihez értünk. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert akarjuk. Mert ezt diktálja a szabad akaratunk.
Az Ökumenikus Segélyszervezet 2022. februárjában az elsők között kezdte meg a segítségnyújtást a háború miatt menekülőknek és nélkülözőknek Ukrajnában és Magyarországon egyaránt. A háború sújtotta országban 25 éves jelenlétre visszatekintő segélyszervezet tavaly február óta több, mint 200 ezer embernek nyújtott segítséget Ukrajna 19 régiójában és Magyarországon. A Segélyszervezet számos hosszú távú segélyprogramján túl, az elmúlt 9 hónapban közel 1500 tonna segélyt juttatott célba a háborús országban – a beszélgetésnek otthont adó Herszonba csak november és december folyamán két jelentős, élelmiszerrel, tisztasági termékekkel és generátorokkal teli szállítmány is érkezett a magyar segélyszervezet jóvoltából.
